Évszakválasztás

Dr. Tóth Ferenc
Agrármérnök, egyetemi docens, SZIE MKK NVI, Gödöllő

Andrásfalvy Bertalan igen alapos összefoglaló munkája (A Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium Kiadó, 2007) alapján a „vízrendezés”-nek, „ármentesítés”-nek nevezett tájrombolást megelőzően a gyümölcsösök sokkal jelentősebbek voltak népünk élelem-önellátásában, mint a szántók. Akkor még az egy főre jutó gyümölcsfogyasztásunk kimagasló volt Európa többi országához képest. Hagyományos gyümölcsöseink területe összezsugorodott, ám még ettől is jobban szűkült gyümölcsöseink genetikai változatossága, hiszen a régi, tájba illeszkedő fajtákat kiszorították a „nemzetközi” fajták. Az elmúlt másfél évtizedben több olyan diplomamunka és szakmérnöki szakdolgozat készítésénél voltam témavezető, ahol felhagyott, régi gyümölcsösöket és szőlőket vizsgáltunk növényvédelmi szempontból. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy az elvadult gyümölcsösök és szőlők közelsége vajon mennyire lehet veszélyes a művelt, kezelt ültetvényekre. A válasz minden esetben ugyanaz volt: semennyire. A bolygatatlan, metszetlen, kezeletlen ültetvényekről ugyanis szinte teljesen hiányoztak a kártevőként nyilvántartott rovar-, atka- és rágcsálófajok egyedei, viszont ragadozókból és növényvédelmi szempontból „közömbös”-nek besorolt állatokból annál többet lehetett feljegyezni. A felhagyott gyümölcsösökben, szőlőkben a régi, ültetett, oltott növényegyedeken felül helyben kelt, termőre fordult, kiváló gyümölcsű fákkal is lehetett találkozni. Ráadásul ezek a fák mindig sokkal egészségesebbek voltak, mint amit az adott fajnál és fajtakörnél megszokhattunk.

E munkák „mellékhatásaként” meggyőződésemmé vált, hogy nem elég oltással, szemzéssel, dugványozással átmenteni/visszamenteni a köztermesztésbe a régi tájfajtákat. Még ettől a genetikai értékmentéstől is fontosabbnak tartom, hogy visszatérjünk a generatív (tehát magról való) gyümölcsszaporításra, sőt, felbátorodva Rheinland-Pfalz tartomány egyik borászának példáján, megkíséreljük a magnemes szőlőültetvények telepítését kötött talajokon is (nem egyszerű feladat a szőlő-gyökértetű miatt)! A magnemes növényállományok tömeges létesítésével ugyanis nem csak lassíthatnánk, hanem ellensúlyozhatnánk is a genetikai változatosság jelenlegi riasztó mértékű csökkenését! A ma hagyományosnak tekintett fajtahatárok kitágítása, a fajták egyneműségével kapcsolatos követelmények újraértékelése, vagy éppen a fajtába nem sorolható szőlő- és gyümölcsállományok telepítésének engedélyezése szerintem létfontosságú, ugyanis ma pont a fajtával kapcsolatos fogalmak és jogszabályok akadályozzák a magról való szaporítás általánossá válását. Nagyon nem mindegy az eredetihez hasonló genetikai változatosság visszanyerése szempontjából, hogy néhány száz nemesítő foglalkozik-e a keresztezéssel, vagy több millió gazdálkodó, illetve házikert-tulajdonos! Ennek a meggyőződésemnek aztán minden adandó alkalommal hangot is adok. Talán ennek köszönhetem, hogy 2009 július 25-én Inczédy Péter barátom beültetett a kocsijába, és elvitt a Zalaegerszeg, Körmend és Vasvár háromszögében található Petőmihályfára, hogy lássak valami nagyon tanulságosat. A távolság miatti vonakodásomat aztán igencsak megbántam, mert amit láttam és hallottam Petőmihályfán, az minden várakozásomat felülmúlta. Házigazdáink elvezettek bennünket egy körülbelül kétszáz hektáros szőlőhegyre. Velünk volt Ambrus Lajos József Attila díjas író, régi gyümölcsfajtáink megszállottja és kiváló ismerője, a Szenvedelmes kertész című film írója. Vendéglátó házigazdánk, Márton László Petőmihályfa polgármestere, aki növényvédő mérnök és a családi gazdaságát is vezeti, azt állította, hogy nem tudunk olyan hagyományos kárpát-medencei alma- vagy körtefajtát mondani, amit ezen a szőlőhegyen meg ne mutatna. Ez majdnem fedte is a valóságot, mert csak nagy nehezen sikerült Ambrus Lajosnak két kivételt találnia. De ami még ettől a változatosságtól is meglepőbb volt, az a fák mérete és kifogástalan egészségi állapota. Idősebb házigazdánk, aki már nyolcvanon felül járt, elmondta minden utunkba kerülő fának a történetét. Sokukat ő ültette vagy oltotta, de volt olyan körtefa, amiről azt mondta, hogy az már gyerekkorában is ilyen óriási volt. Házigazdáink azt is elmondták, hogy még ötven-hatvan évvel ezelőtt is megéltek abból a helybéli családok, hogy a szőlőbe ültetett gyümölcsfák termését lovaskocsival behordták a közeli városokba. A háború előtt pedig még a szombathelyi piacra is jutott termésükből. Ezen felül a szőlőhegy minden mással is ellátta őket: hússal, tejjel, tojással, zöldséggel, krumplival, tüzelővel, borral, no meg emberi közösséggel, életkedvvel. Fájdalmas mindezt összehasonlítani a mai szokványos iparszerű ültetvényekkel, ahol ugyanekkora területből tizedannyi család él csak meg. A háttérben ráadásul ott kísért a hitel, a nyomott termelői árak, a kiszámíthatatlan piac, a napszámosok alkalmazásának bürokratikus és pénzügyi nehézségei, a termesztés oldaláról pedig a talajerózió, a károsítók, vagy éppen a vegyszerterhelés. Ráadásul az iparszerű, gépesített szőlő- és gyümölcstermesztési rendszerek jövedelmezősége – és egyáltalán a működtethetősége – szélsőséges mértékben függ a kőolaj-eredetű termékek (üzemanyagok, vegyszerek, műanyagok) árától és beszerezhetőségétől.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy ebből a csapdából kiutat jelent a károsítókkal szemben ellenálló, régi tájfajtákat előnyben részesítő „ökológiai gazdálkodás”, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Amit ma ökológiai gazdálkodásnak nevez a szakma és a jogszabály, az éppúgy iparszerű, éppúgy gépfüggő, mint a „konvencionális” vagy az „integrált” gazdálkodás. Mint már utaltam rá, a genetikai változatosság csökkenését a jelenlegi jogi és szakmai keretek között az ökológiai gazdálkodás is csak lassítani tudja, megállítani vagy visszafordítani nem. Az üzemanyag-ellátástól való függéssel ugyanez a helyzet. A törésvonal szerintem nem az ökológiai és a „vegyszeres” gazdálkodás között húzódik, hanem az önellátó és az árutermelő gazdálkodás között. Ne tessék megijedni, az önellátó gazdálkodás nem azt jelenti, hogy nem képződik áru, és hogy minden család mindent magának állít elő! Az önellátó gazdálkodásnak az a lényege, hogy az alapvető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítjuk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerül. Az árutermelő gazdálkodással ellentétben itt a gazdasági kiszolgáltatottságért leginkább felelőssé tehető értékesítési kényszer nem jelentkezik. A hagyományos önellátó gazdálkodásban ugyanis a rendszer természetes velejárója, hogy minden évjáratban képződik valamiből viszonylag nagy mennyiségű eladhatatlan termény, amire rugalmasan alkalmazkodó helyi gyümölcsfeldolgozás épül, illetve a feldolgozás számára is értéktelen rész helyben takarmányként hasznosul.

Merre is van tehát előre a gyümölcsészetben? Feltételezve, hogy az agrárolló tovább nyílik, hogy a szélsőséges éghajlati, közgazdasági és társadalmi jelenségek egyre gyakoribbá és súlyosabbá válnak, az arany középutat, azaz a ma legelterjedtebb gyümölcsészeti és szőlészeti rendszereket sürgősen hozzá kellene igazítanunk valamelyik szélsőséges irányzathoz. Szélsőséges viszonyok között ugyanis csak a szélsőséges megoldások életképesek (aki nem hiszi, gondoljon a sivatagi vagy a magashegységi fajokra és társulásokra). Véleményem szerint a jelenlegi iparszerű termesztésből csak a csúcstechnológiára alapozott, agyonszabályozott változatok (pl. műszeres károsító-előrejelzés, célzott, szuperszelektív védekezés) lesznek életképesek a közeljövőben, de ezek is csak a nagyvárosok közelében és a fő szállítási útvonalak mentén, és csak addig, ameddig a kőolaj-alapú világgazdaság erőforráshiány miatt vagy egyéb okból össze nem omlik. A többi területen viszont hosszú távon csak az önellátó gazdálkodás szélsőséges, „no input” változatait látom fenntarthatónak. Ez utóbbinak megvan az a nem lebecsülendő előnye, hogy megszüntethető a világgazdaságtól való kiszolgáltatottsága, függése, mert évezredes tapasztalatokon alapuló mintákkal szolgál. A legelőgyümölcsösre, gyümölcserdőre, erdőkertre és a régi „szőlőre” alapozott, az állattartást, a kertészetet és a tüzifa-ellátást térben is egyesítő, ártéren és dombvidéken egyaránt megvalósítható helyi önellátó gazdaságot tehát egyaránt tekinthetjük az emberiség hajdani bölcsőjének és jövőbeli mentőcsónakjának, bárkájának!

Gödöllő, 2009.