Évszakválasztás

Lehet-e a XXI. század elején pénz nélkül, önellátó módon élni egy alföldi tanyán, kivonulva a civilizációból? Erre a kérdésre keresi a választ Paulovics Péter szegedi biológus immár két és fél éve a tápéi réten, ahol azt is megtudta, hogy a legnagyobb ellenfél a mezei pocok.

(tovább…)

Leválni az ELMŰről 300eFt-ból -

A jövő az intelligens áramtermelőé: pontosan akkor ad, amikor kérem és pontosan annyit, amennyit kértem. Nem kapcsolunk be egyszerre fűnyírót, mosógépet, vasalót…
A családi házi villanytelep ösztönzői: etikai, ökológiai, függetlenségi, biztonsági, gazdaságossági, barkácsolási.(l. Élőfalu Hálózat 82.) Fajlagosan 50 Ft/kWh alatt nem lesz az áram, de összességében mégis olcsóbb, mert minden kWh-t, amit magam termelek, háromszor megfontolok. Kiderült, hogy havi 200 kWh helyett 20-50 kWh elegendő a családomnak, ha ésszerűen bánunk az energiával. Aki erre nem képes, lapozzon tovább. Nem spórolunk, hanem a féktelen túlfogyasztásról szokunk le. (Lásd hűtő, mosógép).

Először válasszuk külön a gyenge áramú fogyasztókat:
világítás, elektronika (rádiórekorder, tévé, notebook, mobil – mind 20 V-tal megelégszik. Építsünk hordozható, asztali LED-lámpákat és menyezet-lámpákat, kis akkuval. Csak a munkafelületet világít-suk meg, ez nem tévéstúdió! Feltöltés napelemmel vagy aggregátról. Várjuk meg míg kapható lesz a minden-egy-dobozban digit. egység: tévé, rádió, MP3, magnó, video.

220V-os fogyasztóból csak 3 marad:
hetente: mosógép, vasaló, kenyérsütő (ehelyett jobb a gáztűzhely)
A többi csak esetenként: barkácsgépek, porszívó. Ezek meghajtása napelemekkel (csak beszerzési költség!) és benzin-motoros áramfejlesztővel családi házban könnyen megoldható. A biztosítékokat kiiktatni (biztosra menj!), két-végén-villás dugóval az áramfejlesztőt bedugni a konnektorba – máris megszabadultunk az ELMŰtől! Így kihasználjuk a régi, üres ház-dróthálózatot. Van, mikor napokig nem is kell áram: nyaralni megyünk vagy gyertya-énynél üldögélünk. (Csináltál már mesterséges áramszünetet?)

A villamosság csupán csak egy része a házi energiának, a fűtést-hűtést ugyanígy le kell hozni egy ésszerű mértékre (lásd sparheltkályha).

A szappanfőző-mesterség jellegzetesen városi ipar, mert mind a nyersanyag beszerzése, mind a késztermék értékesítése a városi fogyasztás függvénye. A szappan legfontosabb alapanyagát jelentő faggyút ugyanis nagyobb tételben csak a városi mészárosoktól szerezhették be a szappanfőzők, a mészárosok kezén felhalmozódó faggyú mennyiségét pedig a marhahúsfogyasztás mértéke szabta meg. Középkori városaink többsége a szappanfőzőmesterek számára is megélhetést nyújtott. Például Sopronban már 1379-től folyamatosan működött egy szappanos, aki a város ellátásáról gondoskodott. Helyzete azonban a későbbi évszázadokban sem lehetett túl kedvező, mert 1598-ban a város felszólította a mészárosokat, hogy a faggyút a polgárság rendelkezésére bocsássák – és ne a szappanfőzőnek adják. Ezt azzal indokolták, hogy a szappanos minden zsiradékot felvásárol, így drágítja annak árát, ugyanakkor a gyertyamártók sem jutnak faggyúhoz, pedig az ő portékájuk előbbrevaló a szappannál. Végül is a tanács kötelezte a szappanfőzőt, hogy másutt vegye a faggyút (Csatkai 1941: 4). Az anyagbeszerzés nehézségei miatt csak 1783-ban alakult meg a soproni szappanoscéh tíz taggal, akiknek java része a környező városokban (Kőszeg, Szombathely, Sárvár) tevékenykedett.

(tovább…)

Mosószappan készítése házimunkával vagy kisipari eljárással. Nagy múltú foglalkozás, legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is alakultak. A kecskeméti szappanos céhben a 17–18. sz.-ban 20–30 mesterember dolgozott. Módosabb parasztgazdaságokban az elmúlt száz évben kezdtek vele foglalkozni, elhagyva az addig hamulúggal pácolva folytatott mosást. A szappanfőzéshez egész évben gyűjtik a zsíros hulladékot, disznó-, marha- és birkafaggyút vagy az olajpogácsát. A szappanfőzés ideje kora tavaszra, rendszerint a húsvét előtti hetekre esik. Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. Újabban boltban vásárolják a lúgot; konyhabeli vagy udvari katlanba teszik, fölforralják, majd beleeresztik az előkészített szappannak valót. Előbb lángon főzik, hogy a folyadék szétmarja, utána lassú tűzön, míg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem kerül. Ha fehér szappant akarnak, új lúgban harmadszor és negyedszer is kifőzik. A főzés elkészültével a folyékony szappant ruhával letakart farekeszbe öntik; padláson vagy a szoba mestergerendáján jól kiszárítják. Kihűlés után kockára darabolják és a padláson újra kiszárítják. A Nyírségben szegényebb helyeken kevés zsiradékkal, burgonyából is főztek szappant. – Irod. Kiss Lajos: A szappanfőzés Hódmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: A szappanfőzés Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Kiss Lajos: A szappanfőzés Szabolcs vármegyében (Debreceni Szle, 1939); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II. Szeged, 1977).

(tovább…)

Halász Péter: „ A Honcsánt szappan” Házi szappanfőzés a moldvai magyaroknál

1. A hagyományos paraszti gazdaságokban a szappanfőzés nem tekint vissza számottevő múltra. A házi készítésű vászonnemű tisztítása évszázadok óta lúgozással történt, szappant a népi gyakorlatban csak elvétve használtak. A szappanfőző mesterek elsősorban a városiasodó települések polgárságának igényeit elégítették ki, tevékenységük a 17. században kezdett kibontakozni, majd a 19. században érte el a céhes iparág virágkorát. A Magyar Néprajzi Atlasznak a vászonnemű 1900 körüli tisztításának módjával foglalkozó lapján jól látható, hogy a lúgozás és a szapulás általános gyakorlata idején a szappannal való mosás elsősorban az Alföldön, a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén volt elterjedve. Az Alföld szikes területein található sziksóra alapozták munkájukat a kecskeméti, a szegedi lúgöntők és szappanfőzők, de a 20. század elején a szappanfőző mesterség már egyre inkább kiszorult a falvakra.

(tovább…)

Dr. Tóth Ferenc
Agrármérnök, egyetemi docens, SZIE MKK NVI, Gödöllő

Andrásfalvy Bertalan igen alapos összefoglaló munkája (A Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium Kiadó, 2007) alapján a „vízrendezés”-nek, „ármentesítés”-nek nevezett tájrombolást megelőzően a gyümölcsösök sokkal jelentősebbek voltak népünk élelem-önellátásában, mint a szántók. Akkor még az egy főre jutó gyümölcsfogyasztásunk kimagasló volt Európa többi országához képest. Hagyományos gyümölcsöseink területe összezsugorodott, ám még ettől is jobban szűkült gyümölcsöseink genetikai változatossága, hiszen a régi, tájba illeszkedő fajtákat kiszorították a „nemzetközi” fajták. Az elmúlt másfél évtizedben több olyan diplomamunka és szakmérnöki szakdolgozat készítésénél voltam témavezető, ahol felhagyott, régi gyümölcsösöket és szőlőket vizsgáltunk növényvédelmi szempontból. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy az elvadult gyümölcsösök és szőlők közelsége vajon mennyire lehet veszélyes a művelt, kezelt ültetvényekre. A válasz minden esetben ugyanaz volt: semennyire. A bolygatatlan, metszetlen, kezeletlen ültetvényekről ugyanis szinte teljesen hiányoztak a kártevőként nyilvántartott rovar-, atka- és rágcsálófajok egyedei, viszont ragadozókból és növényvédelmi szempontból „közömbös”-nek besorolt állatokból annál többet lehetett feljegyezni. A felhagyott gyümölcsösökben, szőlőkben a régi, ültetett, oltott növényegyedeken felül helyben kelt, termőre fordult, kiváló gyümölcsű fákkal is lehetett találkozni. Ráadásul ezek a fák mindig sokkal egészségesebbek voltak, mint amit az adott fajnál és fajtakörnél megszokhattunk.

E munkák „mellékhatásaként” meggyőződésemmé vált, hogy nem elég oltással, szemzéssel, dugványozással átmenteni/visszamenteni a köztermesztésbe a régi tájfajtákat. Még ettől a genetikai értékmentéstől is fontosabbnak tartom, hogy visszatérjünk a generatív (tehát magról való) gyümölcsszaporításra, sőt, felbátorodva Rheinland-Pfalz tartomány egyik borászának példáján, megkíséreljük a magnemes szőlőültetvények telepítését kötött talajokon is (nem egyszerű feladat a szőlő-gyökértetű miatt)! A magnemes növényállományok tömeges létesítésével ugyanis nem csak lassíthatnánk, hanem ellensúlyozhatnánk is a genetikai változatosság jelenlegi riasztó mértékű csökkenését! A ma hagyományosnak tekintett fajtahatárok kitágítása, a fajták egyneműségével kapcsolatos követelmények újraértékelése, vagy éppen a fajtába nem sorolható szőlő- és gyümölcsállományok telepítésének engedélyezése szerintem létfontosságú, ugyanis ma pont a fajtával kapcsolatos fogalmak és jogszabályok akadályozzák a magról való szaporítás általánossá válását. Nagyon nem mindegy az eredetihez hasonló genetikai változatosság visszanyerése szempontjából, hogy néhány száz nemesítő foglalkozik-e a keresztezéssel, vagy több millió gazdálkodó, illetve házikert-tulajdonos! Ennek a meggyőződésemnek aztán minden adandó alkalommal hangot is adok. Talán ennek köszönhetem, hogy 2009 július 25-én Inczédy Péter barátom beültetett a kocsijába, és elvitt a Zalaegerszeg, Körmend és Vasvár háromszögében található Petőmihályfára, hogy lássak valami nagyon tanulságosat. A távolság miatti vonakodásomat aztán igencsak megbántam, mert amit láttam és hallottam Petőmihályfán, az minden várakozásomat felülmúlta. Házigazdáink elvezettek bennünket egy körülbelül kétszáz hektáros szőlőhegyre. Velünk volt Ambrus Lajos József Attila díjas író, régi gyümölcsfajtáink megszállottja és kiváló ismerője, a Szenvedelmes kertész című film írója. Vendéglátó házigazdánk, Márton László Petőmihályfa polgármestere, aki növényvédő mérnök és a családi gazdaságát is vezeti, azt állította, hogy nem tudunk olyan hagyományos kárpát-medencei alma- vagy körtefajtát mondani, amit ezen a szőlőhegyen meg ne mutatna. Ez majdnem fedte is a valóságot, mert csak nagy nehezen sikerült Ambrus Lajosnak két kivételt találnia. De ami még ettől a változatosságtól is meglepőbb volt, az a fák mérete és kifogástalan egészségi állapota. Idősebb házigazdánk, aki már nyolcvanon felül járt, elmondta minden utunkba kerülő fának a történetét. Sokukat ő ültette vagy oltotta, de volt olyan körtefa, amiről azt mondta, hogy az már gyerekkorában is ilyen óriási volt. Házigazdáink azt is elmondták, hogy még ötven-hatvan évvel ezelőtt is megéltek abból a helybéli családok, hogy a szőlőbe ültetett gyümölcsfák termését lovaskocsival behordták a közeli városokba. A háború előtt pedig még a szombathelyi piacra is jutott termésükből. Ezen felül a szőlőhegy minden mással is ellátta őket: hússal, tejjel, tojással, zöldséggel, krumplival, tüzelővel, borral, no meg emberi közösséggel, életkedvvel. Fájdalmas mindezt összehasonlítani a mai szokványos iparszerű ültetvényekkel, ahol ugyanekkora területből tizedannyi család él csak meg. A háttérben ráadásul ott kísért a hitel, a nyomott termelői árak, a kiszámíthatatlan piac, a napszámosok alkalmazásának bürokratikus és pénzügyi nehézségei, a termesztés oldaláról pedig a talajerózió, a károsítók, vagy éppen a vegyszerterhelés. Ráadásul az iparszerű, gépesített szőlő- és gyümölcstermesztési rendszerek jövedelmezősége – és egyáltalán a működtethetősége – szélsőséges mértékben függ a kőolaj-eredetű termékek (üzemanyagok, vegyszerek, műanyagok) árától és beszerezhetőségétől.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy ebből a csapdából kiutat jelent a károsítókkal szemben ellenálló, régi tájfajtákat előnyben részesítő „ökológiai gazdálkodás”, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Amit ma ökológiai gazdálkodásnak nevez a szakma és a jogszabály, az éppúgy iparszerű, éppúgy gépfüggő, mint a „konvencionális” vagy az „integrált” gazdálkodás. Mint már utaltam rá, a genetikai változatosság csökkenését a jelenlegi jogi és szakmai keretek között az ökológiai gazdálkodás is csak lassítani tudja, megállítani vagy visszafordítani nem. Az üzemanyag-ellátástól való függéssel ugyanez a helyzet. A törésvonal szerintem nem az ökológiai és a „vegyszeres” gazdálkodás között húzódik, hanem az önellátó és az árutermelő gazdálkodás között. Ne tessék megijedni, az önellátó gazdálkodás nem azt jelenti, hogy nem képződik áru, és hogy minden család mindent magának állít elő! Az önellátó gazdálkodásnak az a lényege, hogy az alapvető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítjuk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerül. Az árutermelő gazdálkodással ellentétben itt a gazdasági kiszolgáltatottságért leginkább felelőssé tehető értékesítési kényszer nem jelentkezik. A hagyományos önellátó gazdálkodásban ugyanis a rendszer természetes velejárója, hogy minden évjáratban képződik valamiből viszonylag nagy mennyiségű eladhatatlan termény, amire rugalmasan alkalmazkodó helyi gyümölcsfeldolgozás épül, illetve a feldolgozás számára is értéktelen rész helyben takarmányként hasznosul.

Merre is van tehát előre a gyümölcsészetben? Feltételezve, hogy az agrárolló tovább nyílik, hogy a szélsőséges éghajlati, közgazdasági és társadalmi jelenségek egyre gyakoribbá és súlyosabbá válnak, az arany középutat, azaz a ma legelterjedtebb gyümölcsészeti és szőlészeti rendszereket sürgősen hozzá kellene igazítanunk valamelyik szélsőséges irányzathoz. Szélsőséges viszonyok között ugyanis csak a szélsőséges megoldások életképesek (aki nem hiszi, gondoljon a sivatagi vagy a magashegységi fajokra és társulásokra). Véleményem szerint a jelenlegi iparszerű termesztésből csak a csúcstechnológiára alapozott, agyonszabályozott változatok (pl. műszeres károsító-előrejelzés, célzott, szuperszelektív védekezés) lesznek életképesek a közeljövőben, de ezek is csak a nagyvárosok közelében és a fő szállítási útvonalak mentén, és csak addig, ameddig a kőolaj-alapú világgazdaság erőforráshiány miatt vagy egyéb okból össze nem omlik. A többi területen viszont hosszú távon csak az önellátó gazdálkodás szélsőséges, „no input” változatait látom fenntarthatónak. Ez utóbbinak megvan az a nem lebecsülendő előnye, hogy megszüntethető a világgazdaságtól való kiszolgáltatottsága, függése, mert évezredes tapasztalatokon alapuló mintákkal szolgál. A legelőgyümölcsösre, gyümölcserdőre, erdőkertre és a régi „szőlőre” alapozott, az állattartást, a kertészetet és a tüzifa-ellátást térben is egyesítő, ártéren és dombvidéken egyaránt megvalósítható helyi önellátó gazdaságot tehát egyaránt tekinthetjük az emberiség hajdani bölcsőjének és jövőbeli mentőcsónakjának, bárkájának!

Gödöllő, 2009.

– avagy tömegélelmezés kőolaj nélkül

Hetesi Zsolt elemzései (http://ffek.hu/) alapján várható, hogy a közeljövőben kőolaj nélkül marad a gazdaságunk. Ez pedig a társadalom összeomlásához vezethet, ha nem készülünk fel céltudatosan a várható szervezési feladatokra.

Ma a tömegélelmezésünket csupán néhány szántóföldi növényre alapozzuk: a búzára, kukoricára, burgonyára, és olajnövényként a napraforgóra. Ha a szántóföldi gépeink üzemanyag nélkül maradnak, a gabonatermesztés és -betakarítás megoldhatatlanná válik. A biodízelben és a bioetanolban egyelőre ne nagyon bízzunk, ugyanis jelenleg nagyjából annyi kőolajat igényel az előállításuk, mint amennyit kiváltanak, ugyanis a biodízel és a bioetanol kőolajigényéhez hozzá kellene számítani a műtrágyagyártás és növényvédőszer-gyártás olajigényét is, nem csak a talajművelés, betakarítás, szállítás és feldolgozás olajigényét. Igavonó állatállományunk nincs, de ez még a kisebb baj. Viharvert népünk már sokszor megélte és túlélte, hogy a háború és az azt követő „felszabadítás” elvitte a teljes igavonó állatállományt. Ilyen esetben a férfiak álltak be az eke elé, az asszonyok pedig fogták az eke szarvát. Ha pedig az összes munkaképes férfit is elhurcolták a „felszabadítók” – mint ahogy tették ezt a második világháborút követően például egész Kárpátalja magyar lakosságával – akkor az asszonyok álltak be az eke elé, és a gyerekek fogták az eke szarvát. Csakhogy azóta sokat változtak a mezőgazdasági eszközök. A traktor helyére már nem lehet csak úgy beállni a legnagyobb szükség esetén sem… Tudomásul kell vennünk, hogy ha váratlanul olaj nélkül maradna a gazdaságunk, az nehezebb helyzetet teremtene, mint az említett kárpátaljai példa esetében a háború és a sztálini megtorlás együttvéve. Nem állnak már rendelkezésünkre élő erővel vontatható talajművelő eszközök milliós tömegek ellátására alkalmas mennyiségben, nincsenek százezerszámra kézi vetőgépek, betakarító eszközök, nincsenek meg a gabonacséplés, tisztítás, szárítás, tárolás, őrlés kézi eszközei sem, illetve a használatukhoz szükséges tudás és gyakorlat sem. Ezen eszközök tömeggyártása megszűnt, a gyártás újraindítása pedig a legnagyobb társadalmi egytértés és akarat mellett is, jól működő gazdaság esetében is éveket venne igénybe. A világgazdaság összeomlása közben pedig minderre se idő, se lehetőség nem lesz már.

Kun László szekere, vagy más néven Basta szekere
Forrás: http://mek.oszk.hu/

Mi lehet a megoldás, ha eszközhiány miatt a jelenlegi szántóföldi gazdálkodás nem folytatható tovább? A kertgazdálkodásra való gyors áttérés. Kerti szerszám ugyanis a legtöbb háztartásban van, és a házilagos javításuk sem reménytelenül bonyolult dolog. A tömegélelmezésre alkalmas – tehát nagy tápértékű, egész évben tárolható – növények közül a burgonya, a kukorica, a bab és a borsó kerti szerszámokkal is termeszthető, kézi erővel is betakarítható és feldolgozható. Ugyanez a kalászosokról már nem mondható el. Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon lemondhatunk a kalászosokról. De ha hirtelen kell megszervezni az üzemanyag nélkül maradt lakosság élelmiszer-önellátását, akkor nincs idő a kalászosokkal kísérletezni. Fagyos éjszakán a meleg pokróc előbbre való, mint a kényelmes ruházat. Vészhelyzetben, amikor a lakosság minden talpalattnyi földet megművel a háza közelében (tehát ahol szemmel tartható, védhető a termés), a burgonya nem csak a búzától, de még a kukoricától is sokkal ígéretesebb növény. Egyrészt a kukorica nagyon fényigényes, tehát házikertben, udvaron, gyümölcsfák között, szőlő között, félárnyékban nem sok termést hoz. Másrészt a kukoricát nehezebb védeni lopás ellen, mint a burgonyát.

Az iparszerű mezőgazdaság összeomlása esetén a burgonyatermesztés fő kockázati tényezői a kórokozó gombák és a vírusok lesznek. Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Nem lehet véletlen, hogy a burgonyavésszel (Phytophthora infestans) és a legveszélyesebb burgonyavírusokkal szemben ellenálló Sárpo Míra fajta épp most robbant be a hazai köztudatba (http://www.sarpomira.hu). A Sárvári család által kinemesített, betegségekkel szemben kimagaslóan ellenálló burgonyafajták széleskörű elterjesztése kulcstényező az éhínség megelőzésében. Ha ugyanis leáll a szállítás, még rézgálic se lesz, nem hogy szintetikus gombaölő szerek! A szokványos burgonyafajták termesztése ilyen körülmények között kész öngyilkosság. Dr. Sárvári István burgonyafajtáinak a hatékonyabb elterjesztése érdekében szövetkezet is szerveződik. Aki bármilyen segítséget tud ehhez nyújtani, keresse a szervezőket: Szabó Bélát (bela_kukac_gastroil.net) és Mező Tamást (tmezo_kukac_iqs.hu).

További gond a talaj tápanyag-visszapótlásának megszervezése. Ha a műtrágyagyártás és -szállítás leáll, kizárólag szervestrágyát haszálhatunk majd. Csakhogy az állatállományunk ehhez a feladathoz kicsi, a felszaporítás hosszadalmas és komoly szervezést igénylő munka a mai körülmények között, a trágya nagyobb távolságra való szállításához pedig épp úgy nincsenek meg tömegesen a kőolajtól független eszközök, mint a gabonatermesztés esetében. A zöldtrágyázást – közismert talajjavító tulajdonságai ellenére – tápanyag-visszapótlásként említeni egyszerűen önámítás. A levegőből megköthető szénen és nitrogénen kívül más elemmel nem gazdagítják a növények a talajt, ugyanis a foszfort, káliumot és a mikroelemeket ugyanabból a talajból veszik fel, ahová majd beforgatjuk őket. Szembe kell néznünk azzal a kényelmetlen ténnyel, hogy üzemanyaghiány esetén emberi ürülékből nyerhető az egyetlen olyan trágyaféleség, ami kellő mennyiségben juttatható ki a földekre szállítójárművek nélkül is, például talicskával vagy kézikocsival. Ehhez azonban az embereknek a földek közelében kell lakniuk. A rendszeres kapáláshoz és a folyamatos őrzéshez szintén arra lesz szükség, hogy a lakosság jelentős része a földek mellé költözzön a tenyészidőszakban. Valaha a legtermészetesebb dolog volt, hogy az emberek abban a tájban járnak-kelnek és ürítkeznek, amelyik táj táplálja őket. Ezt az életmódot kényszer hatására adták fel eleink a folyószabályozásokat követően, és úgy tűnik, kényszer hatására fogunk tömegesen visszatérni a tájba. Ha kényszer hatására se lennénk hajlandóak erre, akkor nem sok esélyünk maradna a puszta túlélésre sem.

A burgonya, kukorica, bab és a borsó szénhidrát- és fehérjeforrásnak jó ugyan, de zöldség- és gyümölcsfogyasztás nélkül a szervezet hamar legyengül. Márpedig a legyengült emberekből álló tömeg kiváló táptalaja a járványoknak. Ezt nem szabad megkockáztatni. Ezért kell a gyümölcsfa-ültetést minél hamarabb elkezdeni, az ellenálló zöldségféléknek pedig már most kezdjük el gyűjteni a magját! A lehetséges beszerzési forrásokra vonatkozóan értékes gyakorlati segítséget kaphatunk a következő adatbázisból: Génbankok, tájfajta-gyűjtemények (készítette Tóthné Bogdányi Franciska; honlap: http://www.tudatosvasarlo.hu/cikkek/1355 ).

Térjünk vissza még röviden a gabona kérdésére.

A burgonyára alapozott válság-tömegélelmezés megszervezése is éveket vehet igénybe, és addig is ennie kell valamit a lakosságnak. Erre a tárolt gabona kiválóan alkalmas lehet. Mivel az államhatalom a mostani látszólagos békeidőszakban sem a lakosságunk érdekeit védi, hanem helytartóságként csak a szervezett kifosztást felügyeli, így válsághelyzetben még kevésbé bízhatunk a gondoskodásában. Vegyük saját kezünkbe a gabonatárolást, amíg nem késő! Mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Legyen figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár! Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt a Bibliából mindenkinek érdemes lenne elolvasnia (1 Móz. 47, 13-21., ahol „Az Egyiptomi szükség” cím alatt a lakosság teljes kisemmizésének gyakorlatias forgatókönyvét találjuk; lásd Tóth Ferenc: Államosítás Egyiptomban. Dobogó VIII. évfolyam 2. szám – 2009. április). Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is. Az energiaválság és az azt követő élelmiszerválság árnyékában ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg a pusztító zűrzavart!

Hogy mikorra várható mindez? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha a közeljövőben valami csoda folytán mégsem omlana össze a kőolaj alapú tömegélelmezés, akkor is csak nyerünk azzal, ha enyhítjük a világkereskedelemtől való függőségünket, és visszatérünk az élelmiszer-önellátáshoz.

Kelt Máriabesnyőn 2009-ben, Földanya Havának harmadik napján

Tárkány Szűcs Ernő, valamikori tanárom egyik meghatározása szerint „Általában azok a tárgyak, technológiák és szellemi javak, amelyek társadalmi értékként egyik generációról a másikra szálltak át az emberi kultúra és civilizáció elemi fokától napjainkig.”

Akinek szerencséje van, az a felmenőitől megkapta mindezt. Sokaknak ez így nem adatott meg. De hát az örökségünk főként a szellemi, mindenhol vár ránk, csak oda kell figyelni, szomszédainkra, az öregekre, a jól gazdálkodókra, a másként cselekvőkre, a „jó, vagy rossz” tanácsot osztogatókra, a könyvekre. Ebből az információáradatból kell kihámozni számunkra a legjobbat.

A „szomszéd kertje zöldebb”. Divat, „saját örökségünket” figyelmen kívül hagyva, minél távolabbról venni a hitelesnek vélt információt, gazdálkodásról, házépítésről, fűtésről. Nyugatról, a tengeren túlról, a másik féltekéről, stb.

Úgy gondolom, hogy itt a Kárpát medence környékén, a több ezer éves kultúrák találkozási pontján kell keresni a számunkra legmegfelelőbb dolgokat, „örökségünket”, ki-ki a magáét. Itt sem lehet összekeverni a hegyvidéket, a dombvidéket, a hegylábat, az alföldet, vagy a folyók és a vizek mentét. A vidéket, a városok környékét és a városokat. Van aki vidéken akar városi életet élni, de városban, város környékén is lehet vidékiesen „kertészkedni”.

Sára János

Beköszöntő a kezdeményezéshez:

Kedves Barátaim! Témánkban a választás és jó döntés lehetősége nem sokszor adódik egy életben. Ahhoz, hogy elkezdjük az önfenntartásunk megszervezését, alkalmas területre van szükségünk. Szerencsés esetben ez lehet a lakóházunk környezetében, de attól távolabb is, ha úgy adódik. Régen ezt úgy hívták, hogy “kétbeltelkes” település. Valójában ez még több telket is jelenthetett, az oda illő épületekkel. Pl.: A település közepén a lakóház. A közeli, tavasszal vízállásos “laposokon”, mire a téli vízállások felszikkadnak, jó zöldségeskerteket alakítottak ki (káposzta, saláta, uboka, tök, karósbab, stb.). A település közeli dombokon, magaslatokon voltak a szőlők, magas törzsű gyümölcsfákkal, köztesként sárgarépa, guggosbab, burgonya is megtermett. Többnyire a rétszélbe alakították ki az állatok szállásait és a takarmánytárolókat. A kinti tanyák helyét úgy választották ki, hogy minél több funkcióra alkalmas területrész legyen egymás szomszédságában.

A kert szó a kerül, kerít, kering igék “ker” alapszavából származik a régi magyar nyelvben. Bekerített helyre, valamint a hasonló rendeltetésű kerítetlen helyekre is vonatkozik. Lehetett a lakóház körül, lehet, hogy csak egy kunyhó volt benne, de állattartó épületek, présházak, aszalók, gabonatárolók. stb. is lehettek bennük. Szerették a laza irtásokat, az állatok által egy ideig trágyázott területeket, vízszéleket, patakok mentét, az árterek magasabb pontját. Virágos, szőlős-, gyümölcsös-, erdős, irtás-, kenderes-, vad-, komlós-, füves-, dinnyés-, sáfrányos-, mezei-, szállás-, istállós-, pajtás-, csűrös-, szérűs-, borjús-, lator-, méhes-, paradicsom-, útvesztő-, (labirintus), templom-, temető-, vár-, stb. kertek. Természetesen mindez tovább cifrázható, illetve a fentiek keveréke is előfordulhat.

Másik szavunk a telek. Kisebb-nagyobb a szomszédoktól jól felismerhető határjelekkel (mezsgye, kerítés, stb.) elkülönített terület. Lehetnek rajta épületek, de ilyenek a legelők elhagyott, dús talajú jószágállásai, az egykor művelt, vagy lakott, de idővel pusztává vált helyek, erdőirtások is őrizhetik a szó jelentését. Lehetnek saját tulajdonú területek, vagy más tulajdonában levő, de használatra átengedett területek.

Telep: minden olyan hely, ahol az ember vagy embercsoport huzamosabb ideig él és munkálkodik.

Bővebben: Néprajzi Lexikon címszavai, stb.

A terület birtokba vagy használatba vétele után a saját elképzelések megvalósítása éveket, vagy egy életen jobb esetben több generáción át tartó tevékenység. Jó esetben mások által elkezdett és valamilyen okból abbahagyott tevékenység is folytatható, vagy tovább fejleszthető.

Mielőtt az ember elkezdte a megszerzett terület művelését, gyűjtögető gazdálkodást folytatott. Ez a lehetőség kiegészítő tevékenységként még ma is hozhat eredményt. Mindenek előtt állandóan figyelni kell szűkebb és tágabb környezetünket. Hol találhatók gyógynövények, gombák, ehető és fűszernövények, elhagyott gyümölcsfák, vadgyümölcsök, stb. Ez évente visszatérő lehetőség. Pl.: Ma már kertemben időjárástól függően, időről, időre megjelenik néhány gombafaj (csiperke, szegfűgomba, lila pereszke, stb.) ilyenkor van esély a környék megfelelő termőhelyein gombákat találni. A zsákmány frissen is, de különféle tartósítás után hosszú időre is tárolható, felhasználható. A farontó gombákat, mint a laskák, a téli fülőke, a tuskógomba stb. élőhelyükön gyűjthetők, de kertünkbe még a maradékokat sem szabad bevinni, sem a komposztba tenni.

A gondolatok, remélem többünk okulására közösen továbbszövődnek. Ehhez véleményekre és sok-sok kérdésre van szükségünk.

Üdvözlettel: Sára János