Évszakválasztás

Egyedül Dávid Mihály tudja, hogy milyen idő lesz napra pontosan a 2010-es esztendőben. A nyíregyházi mérnök idén is közkinccsé tette tudását, így már most mindenki tervezheti a nyári szabiját.
ELŐREJELZÉS – Nem tévedett a tavalyi év végén sem Dávid Mihály. A nyíregyházi meteorológus már egy évvel ezelőtt hajszálpontosan megmondta, hogy mikor érkezik a nagy hómennyiség, és a hőmérsékleteket is eltalálta. Az okleveles mérnök 1972 óta nyújt támpontot az embereknek, az országban ő az egyetlen, aki 365 nappal előre  mer és tud időjárási helyzetképet adni.
A kíváncsiskodók mellett a gazdák és a szabadtéri rendezvények főszervezői is sokat köszönhetnek neki.

(tovább…)

Kíváncsiak vagyunk a látogatók interaktivitására és véleményére, leginkább abban a kérdésben, hogy legyen-e fórum az oldalon, vagy ne. Van ugyanis csilivili fórumra lehetőség, ami épp csak ágyba nem viszi a teát, de lehangoló lenne nézni, ha hetekig nem ír rá senki. Szóval hajrá, tessék nyomogatni a gombokat! Ha olyan megjegyzésed van az oldallal kapcsolatban, ami nem szerepel a kérdőíven, akkor nyugodtan közölheted az oldal alján lévő hozzászólás részen.

Dr. Joel D. Wallach előadása

Dr. Wallach egy igen népszerű orvos Amerikában, akit 1991-ben Nobel-díjra jelöltek.

(Egy moszkvai előadás szövege lett felvéve, a fordító megőrizte az előadó sajátos szóhasználatát.)

Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhattam Önökkel. Én egy farmon nőttem fel, St. Louis nyugati részén. Az 50-es években elkezdtünk marhákat tenyészteni. Ha ismerik a marhatenyésztést, bizonyára tudják, hogy a profithoz vezető egyetlen út önállóan megtermelni a kukoricát, a szójababot és a szénát. A malomban megőrölték ezeket, és rengeteg vitamint és ásványt adtak hozzájuk, így készült a marhatáp. Hat hónap múlva a marhákat piacra lehetett vinni. Gondosan szelektáltuk őket, a legjobb egyedeket magunknak hagytuk.

Az az érdekes, hogy miután ennyire gondosan, saját kezűleg készítettük a marhatápot, képzeljék el, sosem szedtük semmilyen ásványt és vitamint. Pedig fiatalok voltunk, és legalább 100 évig akartunk élni fájdalom és betegség nélkül.

(tovább…)

Dr. Tóth Ferenc
Agrármérnök, egyetemi docens, SZIE MKK NVI, Gödöllő

Andrásfalvy Bertalan igen alapos összefoglaló munkája (A Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium Kiadó, 2007) alapján a „vízrendezés”-nek, „ármentesítés”-nek nevezett tájrombolást megelőzően a gyümölcsösök sokkal jelentősebbek voltak népünk élelem-önellátásában, mint a szántók. Akkor még az egy főre jutó gyümölcsfogyasztásunk kimagasló volt Európa többi országához képest. Hagyományos gyümölcsöseink területe összezsugorodott, ám még ettől is jobban szűkült gyümölcsöseink genetikai változatossága, hiszen a régi, tájba illeszkedő fajtákat kiszorították a „nemzetközi” fajták. Az elmúlt másfél évtizedben több olyan diplomamunka és szakmérnöki szakdolgozat készítésénél voltam témavezető, ahol felhagyott, régi gyümölcsösöket és szőlőket vizsgáltunk növényvédelmi szempontból. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy az elvadult gyümölcsösök és szőlők közelsége vajon mennyire lehet veszélyes a művelt, kezelt ültetvényekre. A válasz minden esetben ugyanaz volt: semennyire. A bolygatatlan, metszetlen, kezeletlen ültetvényekről ugyanis szinte teljesen hiányoztak a kártevőként nyilvántartott rovar-, atka- és rágcsálófajok egyedei, viszont ragadozókból és növényvédelmi szempontból „közömbös”-nek besorolt állatokból annál többet lehetett feljegyezni. A felhagyott gyümölcsösökben, szőlőkben a régi, ültetett, oltott növényegyedeken felül helyben kelt, termőre fordult, kiváló gyümölcsű fákkal is lehetett találkozni. Ráadásul ezek a fák mindig sokkal egészségesebbek voltak, mint amit az adott fajnál és fajtakörnél megszokhattunk.

E munkák „mellékhatásaként” meggyőződésemmé vált, hogy nem elég oltással, szemzéssel, dugványozással átmenteni/visszamenteni a köztermesztésbe a régi tájfajtákat. Még ettől a genetikai értékmentéstől is fontosabbnak tartom, hogy visszatérjünk a generatív (tehát magról való) gyümölcsszaporításra, sőt, felbátorodva Rheinland-Pfalz tartomány egyik borászának példáján, megkíséreljük a magnemes szőlőültetvények telepítését kötött talajokon is (nem egyszerű feladat a szőlő-gyökértetű miatt)! A magnemes növényállományok tömeges létesítésével ugyanis nem csak lassíthatnánk, hanem ellensúlyozhatnánk is a genetikai változatosság jelenlegi riasztó mértékű csökkenését! A ma hagyományosnak tekintett fajtahatárok kitágítása, a fajták egyneműségével kapcsolatos követelmények újraértékelése, vagy éppen a fajtába nem sorolható szőlő- és gyümölcsállományok telepítésének engedélyezése szerintem létfontosságú, ugyanis ma pont a fajtával kapcsolatos fogalmak és jogszabályok akadályozzák a magról való szaporítás általánossá válását. Nagyon nem mindegy az eredetihez hasonló genetikai változatosság visszanyerése szempontjából, hogy néhány száz nemesítő foglalkozik-e a keresztezéssel, vagy több millió gazdálkodó, illetve házikert-tulajdonos! Ennek a meggyőződésemnek aztán minden adandó alkalommal hangot is adok. Talán ennek köszönhetem, hogy 2009 július 25-én Inczédy Péter barátom beültetett a kocsijába, és elvitt a Zalaegerszeg, Körmend és Vasvár háromszögében található Petőmihályfára, hogy lássak valami nagyon tanulságosat. A távolság miatti vonakodásomat aztán igencsak megbántam, mert amit láttam és hallottam Petőmihályfán, az minden várakozásomat felülmúlta. Házigazdáink elvezettek bennünket egy körülbelül kétszáz hektáros szőlőhegyre. Velünk volt Ambrus Lajos József Attila díjas író, régi gyümölcsfajtáink megszállottja és kiváló ismerője, a Szenvedelmes kertész című film írója. Vendéglátó házigazdánk, Márton László Petőmihályfa polgármestere, aki növényvédő mérnök és a családi gazdaságát is vezeti, azt állította, hogy nem tudunk olyan hagyományos kárpát-medencei alma- vagy körtefajtát mondani, amit ezen a szőlőhegyen meg ne mutatna. Ez majdnem fedte is a valóságot, mert csak nagy nehezen sikerült Ambrus Lajosnak két kivételt találnia. De ami még ettől a változatosságtól is meglepőbb volt, az a fák mérete és kifogástalan egészségi állapota. Idősebb házigazdánk, aki már nyolcvanon felül járt, elmondta minden utunkba kerülő fának a történetét. Sokukat ő ültette vagy oltotta, de volt olyan körtefa, amiről azt mondta, hogy az már gyerekkorában is ilyen óriási volt. Házigazdáink azt is elmondták, hogy még ötven-hatvan évvel ezelőtt is megéltek abból a helybéli családok, hogy a szőlőbe ültetett gyümölcsfák termését lovaskocsival behordták a közeli városokba. A háború előtt pedig még a szombathelyi piacra is jutott termésükből. Ezen felül a szőlőhegy minden mással is ellátta őket: hússal, tejjel, tojással, zöldséggel, krumplival, tüzelővel, borral, no meg emberi közösséggel, életkedvvel. Fájdalmas mindezt összehasonlítani a mai szokványos iparszerű ültetvényekkel, ahol ugyanekkora területből tizedannyi család él csak meg. A háttérben ráadásul ott kísért a hitel, a nyomott termelői árak, a kiszámíthatatlan piac, a napszámosok alkalmazásának bürokratikus és pénzügyi nehézségei, a termesztés oldaláról pedig a talajerózió, a károsítók, vagy éppen a vegyszerterhelés. Ráadásul az iparszerű, gépesített szőlő- és gyümölcstermesztési rendszerek jövedelmezősége – és egyáltalán a működtethetősége – szélsőséges mértékben függ a kőolaj-eredetű termékek (üzemanyagok, vegyszerek, műanyagok) árától és beszerezhetőségétől.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy ebből a csapdából kiutat jelent a károsítókkal szemben ellenálló, régi tájfajtákat előnyben részesítő „ökológiai gazdálkodás”, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Amit ma ökológiai gazdálkodásnak nevez a szakma és a jogszabály, az éppúgy iparszerű, éppúgy gépfüggő, mint a „konvencionális” vagy az „integrált” gazdálkodás. Mint már utaltam rá, a genetikai változatosság csökkenését a jelenlegi jogi és szakmai keretek között az ökológiai gazdálkodás is csak lassítani tudja, megállítani vagy visszafordítani nem. Az üzemanyag-ellátástól való függéssel ugyanez a helyzet. A törésvonal szerintem nem az ökológiai és a „vegyszeres” gazdálkodás között húzódik, hanem az önellátó és az árutermelő gazdálkodás között. Ne tessék megijedni, az önellátó gazdálkodás nem azt jelenti, hogy nem képződik áru, és hogy minden család mindent magának állít elő! Az önellátó gazdálkodásnak az a lényege, hogy az alapvető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítjuk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerül. Az árutermelő gazdálkodással ellentétben itt a gazdasági kiszolgáltatottságért leginkább felelőssé tehető értékesítési kényszer nem jelentkezik. A hagyományos önellátó gazdálkodásban ugyanis a rendszer természetes velejárója, hogy minden évjáratban képződik valamiből viszonylag nagy mennyiségű eladhatatlan termény, amire rugalmasan alkalmazkodó helyi gyümölcsfeldolgozás épül, illetve a feldolgozás számára is értéktelen rész helyben takarmányként hasznosul.

Merre is van tehát előre a gyümölcsészetben? Feltételezve, hogy az agrárolló tovább nyílik, hogy a szélsőséges éghajlati, közgazdasági és társadalmi jelenségek egyre gyakoribbá és súlyosabbá válnak, az arany középutat, azaz a ma legelterjedtebb gyümölcsészeti és szőlészeti rendszereket sürgősen hozzá kellene igazítanunk valamelyik szélsőséges irányzathoz. Szélsőséges viszonyok között ugyanis csak a szélsőséges megoldások életképesek (aki nem hiszi, gondoljon a sivatagi vagy a magashegységi fajokra és társulásokra). Véleményem szerint a jelenlegi iparszerű termesztésből csak a csúcstechnológiára alapozott, agyonszabályozott változatok (pl. műszeres károsító-előrejelzés, célzott, szuperszelektív védekezés) lesznek életképesek a közeljövőben, de ezek is csak a nagyvárosok közelében és a fő szállítási útvonalak mentén, és csak addig, ameddig a kőolaj-alapú világgazdaság erőforráshiány miatt vagy egyéb okból össze nem omlik. A többi területen viszont hosszú távon csak az önellátó gazdálkodás szélsőséges, „no input” változatait látom fenntarthatónak. Ez utóbbinak megvan az a nem lebecsülendő előnye, hogy megszüntethető a világgazdaságtól való kiszolgáltatottsága, függése, mert évezredes tapasztalatokon alapuló mintákkal szolgál. A legelőgyümölcsösre, gyümölcserdőre, erdőkertre és a régi „szőlőre” alapozott, az állattartást, a kertészetet és a tüzifa-ellátást térben is egyesítő, ártéren és dombvidéken egyaránt megvalósítható helyi önellátó gazdaságot tehát egyaránt tekinthetjük az emberiség hajdani bölcsőjének és jövőbeli mentőcsónakjának, bárkájának!

Gödöllő, 2009.

– avagy tömegélelmezés kőolaj nélkül

Hetesi Zsolt elemzései (http://ffek.hu/) alapján várható, hogy a közeljövőben kőolaj nélkül marad a gazdaságunk. Ez pedig a társadalom összeomlásához vezethet, ha nem készülünk fel céltudatosan a várható szervezési feladatokra.

Ma a tömegélelmezésünket csupán néhány szántóföldi növényre alapozzuk: a búzára, kukoricára, burgonyára, és olajnövényként a napraforgóra. Ha a szántóföldi gépeink üzemanyag nélkül maradnak, a gabonatermesztés és -betakarítás megoldhatatlanná válik. A biodízelben és a bioetanolban egyelőre ne nagyon bízzunk, ugyanis jelenleg nagyjából annyi kőolajat igényel az előállításuk, mint amennyit kiváltanak, ugyanis a biodízel és a bioetanol kőolajigényéhez hozzá kellene számítani a műtrágyagyártás és növényvédőszer-gyártás olajigényét is, nem csak a talajművelés, betakarítás, szállítás és feldolgozás olajigényét. Igavonó állatállományunk nincs, de ez még a kisebb baj. Viharvert népünk már sokszor megélte és túlélte, hogy a háború és az azt követő „felszabadítás” elvitte a teljes igavonó állatállományt. Ilyen esetben a férfiak álltak be az eke elé, az asszonyok pedig fogták az eke szarvát. Ha pedig az összes munkaképes férfit is elhurcolták a „felszabadítók” – mint ahogy tették ezt a második világháborút követően például egész Kárpátalja magyar lakosságával – akkor az asszonyok álltak be az eke elé, és a gyerekek fogták az eke szarvát. Csakhogy azóta sokat változtak a mezőgazdasági eszközök. A traktor helyére már nem lehet csak úgy beállni a legnagyobb szükség esetén sem… Tudomásul kell vennünk, hogy ha váratlanul olaj nélkül maradna a gazdaságunk, az nehezebb helyzetet teremtene, mint az említett kárpátaljai példa esetében a háború és a sztálini megtorlás együttvéve. Nem állnak már rendelkezésünkre élő erővel vontatható talajművelő eszközök milliós tömegek ellátására alkalmas mennyiségben, nincsenek százezerszámra kézi vetőgépek, betakarító eszközök, nincsenek meg a gabonacséplés, tisztítás, szárítás, tárolás, őrlés kézi eszközei sem, illetve a használatukhoz szükséges tudás és gyakorlat sem. Ezen eszközök tömeggyártása megszűnt, a gyártás újraindítása pedig a legnagyobb társadalmi egytértés és akarat mellett is, jól működő gazdaság esetében is éveket venne igénybe. A világgazdaság összeomlása közben pedig minderre se idő, se lehetőség nem lesz már.

Kun László szekere, vagy más néven Basta szekere
Forrás: http://mek.oszk.hu/

Mi lehet a megoldás, ha eszközhiány miatt a jelenlegi szántóföldi gazdálkodás nem folytatható tovább? A kertgazdálkodásra való gyors áttérés. Kerti szerszám ugyanis a legtöbb háztartásban van, és a házilagos javításuk sem reménytelenül bonyolult dolog. A tömegélelmezésre alkalmas – tehát nagy tápértékű, egész évben tárolható – növények közül a burgonya, a kukorica, a bab és a borsó kerti szerszámokkal is termeszthető, kézi erővel is betakarítható és feldolgozható. Ugyanez a kalászosokról már nem mondható el. Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon lemondhatunk a kalászosokról. De ha hirtelen kell megszervezni az üzemanyag nélkül maradt lakosság élelmiszer-önellátását, akkor nincs idő a kalászosokkal kísérletezni. Fagyos éjszakán a meleg pokróc előbbre való, mint a kényelmes ruházat. Vészhelyzetben, amikor a lakosság minden talpalattnyi földet megművel a háza közelében (tehát ahol szemmel tartható, védhető a termés), a burgonya nem csak a búzától, de még a kukoricától is sokkal ígéretesebb növény. Egyrészt a kukorica nagyon fényigényes, tehát házikertben, udvaron, gyümölcsfák között, szőlő között, félárnyékban nem sok termést hoz. Másrészt a kukoricát nehezebb védeni lopás ellen, mint a burgonyát.

Az iparszerű mezőgazdaság összeomlása esetén a burgonyatermesztés fő kockázati tényezői a kórokozó gombák és a vírusok lesznek. Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Nem lehet véletlen, hogy a burgonyavésszel (Phytophthora infestans) és a legveszélyesebb burgonyavírusokkal szemben ellenálló Sárpo Míra fajta épp most robbant be a hazai köztudatba (http://www.sarpomira.hu). A Sárvári család által kinemesített, betegségekkel szemben kimagaslóan ellenálló burgonyafajták széleskörű elterjesztése kulcstényező az éhínség megelőzésében. Ha ugyanis leáll a szállítás, még rézgálic se lesz, nem hogy szintetikus gombaölő szerek! A szokványos burgonyafajták termesztése ilyen körülmények között kész öngyilkosság. Dr. Sárvári István burgonyafajtáinak a hatékonyabb elterjesztése érdekében szövetkezet is szerveződik. Aki bármilyen segítséget tud ehhez nyújtani, keresse a szervezőket: Szabó Bélát (bela_kukac_gastroil.net) és Mező Tamást (tmezo_kukac_iqs.hu).

További gond a talaj tápanyag-visszapótlásának megszervezése. Ha a műtrágyagyártás és -szállítás leáll, kizárólag szervestrágyát haszálhatunk majd. Csakhogy az állatállományunk ehhez a feladathoz kicsi, a felszaporítás hosszadalmas és komoly szervezést igénylő munka a mai körülmények között, a trágya nagyobb távolságra való szállításához pedig épp úgy nincsenek meg tömegesen a kőolajtól független eszközök, mint a gabonatermesztés esetében. A zöldtrágyázást – közismert talajjavító tulajdonságai ellenére – tápanyag-visszapótlásként említeni egyszerűen önámítás. A levegőből megköthető szénen és nitrogénen kívül más elemmel nem gazdagítják a növények a talajt, ugyanis a foszfort, káliumot és a mikroelemeket ugyanabból a talajból veszik fel, ahová majd beforgatjuk őket. Szembe kell néznünk azzal a kényelmetlen ténnyel, hogy üzemanyaghiány esetén emberi ürülékből nyerhető az egyetlen olyan trágyaféleség, ami kellő mennyiségben juttatható ki a földekre szállítójárművek nélkül is, például talicskával vagy kézikocsival. Ehhez azonban az embereknek a földek közelében kell lakniuk. A rendszeres kapáláshoz és a folyamatos őrzéshez szintén arra lesz szükség, hogy a lakosság jelentős része a földek mellé költözzön a tenyészidőszakban. Valaha a legtermészetesebb dolog volt, hogy az emberek abban a tájban járnak-kelnek és ürítkeznek, amelyik táj táplálja őket. Ezt az életmódot kényszer hatására adták fel eleink a folyószabályozásokat követően, és úgy tűnik, kényszer hatására fogunk tömegesen visszatérni a tájba. Ha kényszer hatására se lennénk hajlandóak erre, akkor nem sok esélyünk maradna a puszta túlélésre sem.

A burgonya, kukorica, bab és a borsó szénhidrát- és fehérjeforrásnak jó ugyan, de zöldség- és gyümölcsfogyasztás nélkül a szervezet hamar legyengül. Márpedig a legyengült emberekből álló tömeg kiváló táptalaja a járványoknak. Ezt nem szabad megkockáztatni. Ezért kell a gyümölcsfa-ültetést minél hamarabb elkezdeni, az ellenálló zöldségféléknek pedig már most kezdjük el gyűjteni a magját! A lehetséges beszerzési forrásokra vonatkozóan értékes gyakorlati segítséget kaphatunk a következő adatbázisból: Génbankok, tájfajta-gyűjtemények (készítette Tóthné Bogdányi Franciska; honlap: http://www.tudatosvasarlo.hu/cikkek/1355 ).

Térjünk vissza még röviden a gabona kérdésére.

A burgonyára alapozott válság-tömegélelmezés megszervezése is éveket vehet igénybe, és addig is ennie kell valamit a lakosságnak. Erre a tárolt gabona kiválóan alkalmas lehet. Mivel az államhatalom a mostani látszólagos békeidőszakban sem a lakosságunk érdekeit védi, hanem helytartóságként csak a szervezett kifosztást felügyeli, így válsághelyzetben még kevésbé bízhatunk a gondoskodásában. Vegyük saját kezünkbe a gabonatárolást, amíg nem késő! Mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Legyen figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár! Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt a Bibliából mindenkinek érdemes lenne elolvasnia (1 Móz. 47, 13-21., ahol „Az Egyiptomi szükség” cím alatt a lakosság teljes kisemmizésének gyakorlatias forgatókönyvét találjuk; lásd Tóth Ferenc: Államosítás Egyiptomban. Dobogó VIII. évfolyam 2. szám – 2009. április). Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is. Az energiaválság és az azt követő élelmiszerválság árnyékában ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg a pusztító zűrzavart!

Hogy mikorra várható mindez? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha a közeljövőben valami csoda folytán mégsem omlana össze a kőolaj alapú tömegélelmezés, akkor is csak nyerünk azzal, ha enyhítjük a világkereskedelemtől való függőségünket, és visszatérünk az élelmiszer-önellátáshoz.

Kelt Máriabesnyőn 2009-ben, Földanya Havának harmadik napján

Valaha, amikor az embert még nem szakította ki a teremtés rendjéből a saját maga által teremtett művilág, a diót még mindenütt isteni, szent faként tisztelték. Bölcsőt és koporsót készítettek belőle. De nem csak asztalosmunkával, hanem életet termő szertartással is! Ha gyermek született, diót ültettek a tiszteletére. Ha meghalt egy szeretetreméltó ember, diót ültettek a sírjára. A dióhéjból a gyermekek játékbölcsőt is készítettek. A dióhéjba kanócot téve és méhviaszt öntve diómécsest kapunk, amit meggyújtottak a megemlékezés napján a sírokon, ablakokban, ligetekben, berkekben, forrásoknál, szikláknál. A zöld diólevélből gyógyfőzetet készítettek, vagy éppen bolhaűzésre használták. A frissen lehullott sárga diólomb gyönyörködtette a szemet, hempereghettek benne a gyerekek, és megbújhattak alatta az Élet kerekét forgató szorgos kis élőlények. És még nem is szóltam a dióbélről, ami a mogyoróval együtt megkoronázott minden eledelt, amihez fogyasztották. Egy egész könyv is kevés lenne felidézni, hány szálon kapcsolódott az emberek élete ehhez a tiszteletreméltó fához.

Hová tűnt mindez? Az emberek többsége ma nem ültet diót sem születéskor, sem temetéskor. A gyerekek fröccsöntött műanyaggal játszanak, vagy képernyőt bámulnak. A betonsírokkal rideggé tett temetőkbe halottak napján alumíniumhüvelybe öntött paraffinmécsest viszünk, az ablakokban a tévé fénye villog, odakünn pedig a fákon fennakadt műanyag zacskókat zörgeti a szél. Gyógyfőzetek helyett a vegyipar termékeit veszik már azok is, akik még ismerik a régi gyógymódokat. A lehullott diólombot gondosan szemeteszsákba rakják az emberek, és még rémmesét is költenek hozzá saját lelkiismeretük és ősemlékezetük elaltatására. Azt sulykolják egymás fejébe, hogy „a dió avarja tönkreteszi a talajt, még komposztálni sem lehet”. A dióbél és a mogyoróbél pedig annyira sem érdekli a mesterséges arommákkal elrontott ízlésű gyerekeket, hogy felszedjék a földről ezt az értékes ajándékot. A felnőttek pedig, ha ültetnek még egyáltalán diófát, a kereskedelemből vesznek megbízhatónak vélt oltványt, magról eszükbe sem jut ültetni. Sőt, a diólomb rágalmazásához hasonlóan a magról kelt diókról is rémmeséket költenek. Azt mondják, hogy „elfajzik, értéktelen termést hoz majd”.

Márpedig a dió sorsát és a mi sorsunkat különösen erős kapocs fűzi össze! Nem is lehet másképp, hisz évszázadokon, vagy tán évezredeken át együtt éltünk a dióval bölcsőtől koporsóig, koporsótól bölcsőig. Mert élet a születés előtt is van és a halál után is. Az Élet fájára szüksége van az evilági embernek is, és a túlviláginak is.

Ezért komoly kéréssel fordulok minden magyar és nem magyar testvéremhez. Adjuk vissza a dió minden részének, még a lehullott lombjának is azt a tiszteletet, ami valaha megillette! Ne higgyük el, hogy a talaj védelmezője, a földet betakaró avar árthat a földnek! Ne higgyük el, hogy a magról kelt dió értéktelenebb, mint az oltvány! Később fordul ugyan termőre, de tovább is él, és a szemet is jobban gyönyörködteti. Helyezzük vissza a diót evilági életünk mindkét kapujába őrnek, a két kapu között pedig oltalmazónknak, hisz a legnagyobb melegben is védi a talajt a kiszáradástól, az embert pedig a nap hevétől! Amikor esszük a dióbelet, adjon hálát ki-ki hite szerint azért azért az eledelért, ami a jelenlegi nagy tékozlás, természetpusztítás után várható ínséges időkben még sokakat menthet meg az éhhaláltól!

Kelt Máriabesnyőn, 2009. Földanya hava 30. napjának éjjelén

Azaz – a növények a gyógyításban

Az ember ősidők óta szoros kapcsolatban volt a természettel. A növény az ember számára eleinte egyedüli táplálékul, később pedig gyógyszeréül is szolgált. A mai modern ember kezdi felismerni, hogy nem a szintetikus gyógyszerekkel, kémiai hatóanyagokkal tudja megõrizni egészségét, képes elkerülni az ún. civilizációs betegségeket (infarktus, magas vérnyomás, érelmeszesedés, cukorbetegség). A jó egészséghez a növényeken át vezet az út. A zöld növények tartalmazzák a legtöbb biológiailag aktív anyagot (vitaminok, ásványi sók, mikró és ultra mikró elemek, pl. a szelén, amellyel meg lehet előzni a rákot). A biológiailag aktív növényi anyagok emelik a szervezet immun biológiai készültségét, javítják a fizikai és a szellemi teljesítõ képességet. Élő példák erre azok az etnikai csoportok, amelyek soha sem ettek húst, és mindig növényi táplálékon éltek, mégis hosszú életkort éltek meg egészségben, jó kondícióban.

(tovább…)

Rózsa Péter – Arcok a liftben – a Hír TV felvétele from Leslie Warlock on Vimeo.

Rózsa Péter biogazdasága, a Virágoskút igazi kuriózum Magyarországon. Több mint kétszáz sikeres élelmiszerük és kézműves termékük a világon bárhol megállná a helyét. Egy kis tej- és húsüzem, gyönyörű fóliasátrak, zöldségek és gyümölcsök, fűszer- és gyógynövények, valamint a szívélyes vendéglátás. Mindez megspékelve rengeteg munkával, bölcsességgel és persze humorral. Biomese a sikeres vállalkozóról, aki mindig csak mezítlábas Rózsa Péter akart lenni.